2018. április 1.
XVII: évfolyam 4. szám.
Kiadó-Szerkesztő: Kaskötő István, Kamarás Klára
KÖNYVAJÁNLÓ
TARTALOM
1. oldal
próza, versek
2. oldal
próza, versek
3. oldal
mikroszkóp
4. oldal
klasszikusaink
Ha itt mindenki jól tudta
és világosan látta
és előre figyelmeztetett
és bátran szembeszállt -
akkor ki a fene verte vörösre a tenyerét
a mámorosra hergelt nagygyűléseken?
És ki böfögött megelégedetten,
amikor a kiválasztottak asztaláról
veknik is potyogtak, nemcsak morzsák?
És ki vigyorgott vásott diadallal,
amikor a védtelen üzemekből
hazamentette túlméretezett
hányadát az elprédált jövőnek?
És ki kérte számon a lecsapott
emberfőket, amíg a saját feje
nem fájhatott az országos emésztés
ütemre horkoló időszakában,
mert alva is a "ne szólj szám" arannyal
befuttatott igazságát motyogta?
És ki fogadta el az ingyenes
gyógykezelést és oktatást, az olcsó
színházjegyet a kispénzű hazától,
miközben a háromszín lobogót
csak rongyot rázni vette a kezébe?

Ki játszik rá a tettestárs tömeg
jócskán megkésett szégyenérzetére?

Baranyi Ferenc
Kérdések mindnyájunkhoz

Mámoros bús fejem nyúz,
részeg vagyok.
A bor, a blues az útra húz
ha maradok, meghalok.
Még ülök. Kocsmában nyert,
keserű öröm.
Kivénhedt kurva, gondolat gyötör
s pár törött műköröm.
Uram, te költőnek küldtél ide?
vagy hallgatva halni
mikor szólni illene?
hát nem akad emberfia, ki
ordítana, micsoda demokrácia
az, mely térdeket rogyaszt sorba,
és magát nyelvekre tolva
emelteti?
Hát így kell élni?
Lehajtott fejekkel
meg kérem tisztelettel?
Mert nem merem,
mert nem lesz kenyerem.
Itt kell élni?
hol választott királyok, és
parasztból lett urak
mutatják nekem azt az utat
melynek végén ősz fejemnek
karéj nyomor a díj?
Nem! Nem!
Inkább megyek.
Kinn faltámasztó kedvem lesik
a döglegyek.
És gyomrom a számban felgagyog,
de én részeg vagyok, ó ti józanok.

Fövényi Sándor
Én menjek el?
Sokat ártanak a balgának az őt dicsérők
                                        (Démokritosz)

Száz szószátyár papagájnál többet ér
egy fészek-hű tollas-borzas kis veréb.
Nem szobatiszta, szutykos tőle a cserép,
ha kell, a jég hátán vidáman megél.

Ne dicsérd a kakadut, hogy hófehér,
s ne biztass vágtára kivénhedt gebét!
A hüvelykujj mindig lázadó vezér,
de öklöd kisujját sem nyújtja feléd.

Kit fejvakarásban nem zavar szemölcs,
annak nem is kell tanács, se rossz, se bölcs,
hiszen kétoldalt virít a névjegye!

Kérdem: - Sorsától Ő többet kérhet-e,
hogy ül saját szobra előtt, oszt humusz!
Egy veréb majd lesajnálja posztumusz.

Pődör György
A nevető bölcs
A diófákról termésük lehullott.
Mit ősz lenget most: fekete levél
itt is, ott is, és álmán a törzsnek
havas csendet ragyogtat át a tél.
Irigylem őt, a fát. Álmom nem ily szép
manapság, s ami reggelre marad
folytatásnak: lehangoló valóság,
ország – nincs nála süketebb, vakabb!
Bár hihetném: e valóság is álom
szintén, szétfoszlik, jön utána jobb!
...jön is majd, – de még azok idejében,
kiket annyi baj megnyomorított?
Varázslatos diófák délceg törzse:
erős, komoly, rejtélyekkel tele…
...s a tavasz, nyár, ha napsütött levélen
keresztülnéz istennő zöld szeme!
...s az illat is, a szétmorzsolt levélből,
ha légbe száll, kedvesen különös:
nem a tömjén szétömlő misztikája,
mely parancsol, míg küld agynak ködöt.
Diófa álma bár álmom lehetne!
Bánatba lökött világvégi szél…
A Szépség Földjére mint menekülnék,
ahol havas csend csillaga mesél!
Menekülnék, de valóság körülvesz:
ország, nincs nála süketebb, vakabb, –
s miként játssza tolvaj, pökhendi népség,
hogy nem érti a jogos vádakat!
A diófákról termésük lehullott.
Törzsüket álom karja fogja át.
Ó, álmodjatok el nem jött világot, –
egy becsületes Istent és Hazát!


Lelkes Miklós
Diófák álma
Rohanj, és törj ki mindegyik karámból,
hisz itt a földön nyomunk sem marad:
lehullunk, mint fagyott madár a fáról.
Profán vagyok.
Az élet jut eszembe a halálról.

Rohanj, a múltat égesd el magadban,
ne vidd magaddal a halottakat:
hiszen minden ki nem mondott szavadban
újra hallod,
és újra látod minden fában, arcban.

Rohanj azért is, szélben és esőben!
Az út sara a cipődhöz tapad.
Minek megállni: hogyha már erőtlen
leszel, megállsz.
Rohanj, amíg helyed van az időben!


Bittner János
Rohanj!
Nem hallik már a szuszogókórus,
mi, álmot látók, magasba röppenünk,
visszük a paplant, s a lenge légben
fogdossuk össze szétfutni vágyó
ezer kis párnás ötletünk.
A Föld szuszog, és baljára fordul,
matató kézzel keresi, hol vagyunk,
azután horkant, mikor nem talál.
Csillagok ölén fordulva jobbra
mi is egy halkat horkanunk.
A hátunkat vetettük egymásnak,
ki erre, ki arra térve álmodott,
szemünk mögött a hajnal fénye ég.
Üres hazákban, álmokkal töltött
reggelre kelni épp elég.
Elég a kínból, hogy
– a reggel csendje magában
motoszkál kinn a balkonon,
– egy fejtől öblös a párnahuzat,
– nem lehet mégse összekötni,
bármit szuszog az éj, az álmokat.

Király Gábor
A hálótársak
Amint az est leszáll, fény gyúl a másik parton,
s meglátom holtjaim felcsillanó szemét;
hol bármit kérhetek, csak merni kell akarnom,
szavamra színes jelmezt ölt a pőre lét.

Rég elveszettnek hitt utak nyomán bolyongok,
s szédülve lépek át a holnapok ködén;
örvendezek, mint lepkét kergető bolondok,
s egy lámpavasról szirmok hullanak körém.

S a híd után, hol tán a vén idő se járt még,
ezüst folyók csöndjét isszák a csillagok;
az arcom ráncain fehérlik minden árnyék,
ott ébredek, s az boldogít, hogy itt vagyok.
Kolev András
Álmok
Eltört a kék-virágos tálca.
Értéke nem volt, semmi márkajel,
még gyári szám sem sínylődött az alján.
Valami régi készlet utolsó darabja,
naponta használt, megtűrt ócskaság.
Amíg itt szolgált, szinte mindenes volt,
hol sütemény, hol szelet hús került rá,
sőt, főzés közben zöldség, kaparék...
Ha nem volt kéznél más, csak előkapták,
mindenre jó volt, vagyis semmire...
Ha vendég jött a polcon állt magába`,
fehér abroszok néma csillogása
már rég` nem volt alatta.
Utolsó lett az öblítő hűlő vizében is.
Néha megrettent, ha vacsora végén
rádobálták a kopott csontokat.
Leléptetik? Tán lefokozzák végleg,
s mint kutyatál töltheti öreg napjait?
De lám, a sors e szégyentől megóvta,
tisztára mosva, szépen csillogott,
mikor a kemény konyhakőre koccant.
...és most mégis, mégis nagyon hiányzik.

Kamarás Klára
Nekrológ a törmelék fölött
Egy madár olvassa a hajnal kéziratát. Mi már csak az áthatolhatatlant ismerjük egymás szemében. Ha meglátogat bennünket az álom, ébredéskor némán tisztogatjuk örvényeit. Mesék fái közt bolyongunk, jelek kozmoszában. Mikor értjük meg végre, hogy mindent pusztulásra szán az élet?
Mint a délibáb, felkelnek a fotók, a tárgyak, elmesélik mosolyod, hajad, arcod halálát, és annak a nevén szólítanak, aki még el sem érkezett. Felszentelt ölelések szüneteiben előkészítem azt a végtelen űrt,
amiben mi egymásnak szánt hiány leszünk.
Utoljára még egyszer vendégül látlak, feledésbe merült pillanatokat tálalok. Közös múltunkat eszed, akármilyen volt. Őszülő kert vagy, ajkad csukódó kapu, megpróbálok hasonlítani arra, amit mondasz. Az éjszaka hanyagul közénk fekszik. Szeretem, jaj nagyon szeretem frissen vasalt inged hulló gombkönnyeit.


Pethes Mária
Jelek kozmoszában
................
A. Turi Zsuzsa: Egyszer talán...
Arany-Tóth Katalin: Válassz!
Bokros Márta: Ítélet
Dobrosi Andrea: Mesevár
Fetykó Judit: Szálszakadás
Hajdu György: Szemben a domb
Hajnal Éva: Olvadó
Ketykó István: A magány elégiája
Kis-Mezei Katalin: Felnőttem hozzád
Kő-Szabó Imre: A stokedlis dobos
Ligeti Éva: Képtelen
M. Laurens: Naná!
Márkus László: Kilenc haiku
Nagy Antal Gábor: Az utolsó kérdés
Nógrádi Gábort:
Nyakó Attila: Bárcsak megírhatnám
Ódor György: Gyertyafény
Péter Erika: A tavasz feltámadása
Soós József: A méltó élet
Szegő Judit:
Dal a szivárvánnyá lett asszonyról
Szeicz János: Didergő lélekkel
Úhrman Iván: Tigris és a kandúr


Köves József
rovata
József Attila
Gazdag válogatás a költő kevésbé
idézett verseiből
Joaquín Rodrigo
Guitar concerto
Jőn! Jőn! Jőn! Jőn!
A Kaláka legjobbjai egy vaskos kötetben.